Hagyománnyá vált, hogy január 12-én emléktüzet gyújtunk azok emlékére, akik a doni katasztrófában életüket vesztették, illetve megsérültek.
Így történt ez a 2009-es évben is.
A hideg, borongós este ellenére sokan összegyűltünk, hogy emlékezzünk.
A római katolikus templom előtt egy égő máglya és zászlók sokasága hirdette, mi nem felejtünk!
Az ünnepség kezdetén - Petrucz György díszjelét követően - az összegyűltek elénekelték a Himnuszt, majd Jandácsik Pál mondott verset. A verset követte az emlékbeszéd, melyet Antalné Nagy Magdolna, a Somogyi Imre Általános Iskola tanára tartott. A beszéd csodálatosan visszaidézte az akkori események borzalmait. Áldást mondott Váczi József plébános és Fábián Zoltán lelkipásztor.
Ezt követően a Szent László Hadosztály Honvéd Hagyományőrző Egyesület parancsnokának és katonáinak vezetésével koszorúzás és tisztelgés következett az II. világháborús emlékműnél.
A koszorúzás teljes ideje alatt szólt az Emlékkert kicsiny lélekharangja az elesettek lelki üdvéért.
A Doni zászlót minden évben felváltva őrzi a katolikus és református gyülekezet. A református templom felújítása miatt több évig a katolikus templomban volt elhelyezve a zászló.
A református gyülekezet erőfeszítéseinek hála azonban elkészült a felújítás, így a zászló a katonák felvezetésével a református templom felé haladt. A templom kapujában Fábián Zoltán köszöntötte a betérőket. A gyönyörűen felújított templomban rövid beszédet mondott a nagytiszteletű úr és a plébános úr is, majd átvették megőrzésre a Doni zászlót.
Az ünnepség a Szózat közös eléneklésével és Petrucz György díszjelével ért véget.
Az alábbiakban Antalné Nagy Magdolna emlékező beszédét olvashatják:
Tisztelt honfitársaim!
Tisztelt abonyi emlékezők!
Nem örömünnep a mai nap. Egy olyan időszakra emlékezünk, amely sokáig a magyar történelem árnyékos oldalain nyilvántartott események sora volt, és ma is sok ezer magyar család személyes tragédiája.
66 éve, 1943. január 12-én kezdődött a második világháborúban a szovjet Vörös Hadsereg támadása a Don-kanyarban, amelynek során szinte teljesen megsemmisült a 200 ezer fős 2. hadsereg. 66 éve, 1943. január 12-e a magyar apokalipszis, a magyar végítélet kezdete, az azt követő néhány hét maga a végzet, a pusztulás.
Sokáig csak annyit írtak a történelemkönyvek, hogy a Don-kanyarban odaveszett szinte a teljes 2. magyar hadsereg. A rosszul fölszerelt, a kemény orosz télre fel nem készült és fel nem készített magyar katonák hatalmas túlerővel álltak szemben. Mintegy 140.000 ember pusztult el az ellenséges tűzben és az ennél is veszélyesebb orosz télben.
Azokról az emberekről, akik áldozataivá váltak ennek a pokolnak. Ma a magyar bakákra, a szegénylegényekre, a munkaszolgálatosokra, a megfosztottakra, a végelgyengülésben összeesettekre, a pergőtűzben odaveszettekre, az elcsigázott, kiéhezett emberi roncsokra, a félelemtől megőrültekre, a nyomtalanul eltűntekre, a soha nem azonosítottakra, a jeltelen sírba bekotortakra mondunk egy imát.
Nehéz érzékeltetni azt a helyzetet, ami azokban az időkben jellemezte az orosz földet a Don folyó mentén. Egy milánói orvosprofesszor visszaemlékezésében drámai módon tárja fel, mit is jelentett a tél a megvert, visszavonuló csapatok számára 1943. januárjában:
„Ember formájú kísérteteknek látták egymást a szétszórtan menetelő oszlopok, akiket csak a kétségbeesett akarat hajtott előre: meggörnyedve, sántikálva, bicegve, láztól és tetűtől gyötörve, ólomszínű, hullaszerű arccal, fuldokló lélegzettel. iszonyú volt, hogy érezték fizikai erejük összeomlását, miközben lélekben tovább akartak jutni. Mentek szembe a széllel, aggodalmasan beosztva végső erejüket.”
A 2. hadsereg egy éves keleti hadszíntéri tevékenységének tragédiába torkollása, hozzávetőleg 120 ezer hősi halált halt, megsebesült, vagy fogságba esett honvédjének, továbbá a megfagyottak és a munkaszolgálatosok elvesztése súlyos csapást jelentett a nemzetnek. A háborúba kényszerült országot, az első komolyabb véráldozat érte.
Ebben a helyzetben adta ki Jány Gusztáv vezérezredes, január 24-ei hadparancsát, amelynek csak néhány passzusát idézném, érzékeltetve egy tragédia elvakult megítélését:
„A 2. magyar hadsereg elvesztette becsületét, mert nem váltotta be azt, amit tőle mindenki joggal elvárhatott. ...becstelenség az a lelkeveszett, fejnélküli, gyáva menekülés, mit látnom kellett, miért most a szövetséges és az otthon mélységesen megvet bennünket. ...vegye tudomásul mindenki, hogy innen sem betegség, sem sebesülés, sem fagyással el nem engedek senkit. ....ott marad mindenki, míg meg nem gyógyul, vagy el nem pusztul. ...a rendet és a vasfegyelmet a legkeményebb kézzel, ha kell, a helyszínen való felkoncolással, de helyre kell állítani. ... Az élelem terén alapos korlátozások lesznek, ... aki a helyét elhagyta, örüljön, ha annyit kap, hogy éhen nem pusztul.
Vitéz Jány vezérezredes, hadseregparancsnok”
Nem volt elég az értelmetlen pusztulás, még a gyalázkodás is az áldozatok osztályrészévé vált. És itt áldozattá vált az is, aki túlélte a poklot. Egy háború akkor ér véget, ha minden elhunyt méltó helyen nyugszik, és minden hadifogoly visszatér. Az utolsónak hazatért magyar hadifogoly baka: Toma András 2000-ben, 55 évvel a háború befejezését követően tért vissza övéihez. Kettő és fél év adatott meg neki itthon. Bár a tömegsírok helyén egyre több a gondozott magyar haditemető, sokan még mindig jeltelenül bolyonganak odakünn. Az ő üdvükért is szólunk ma.
Megkérdezhetjük magunktól: Hősök voltak? .... Áldozatok? Talán már nem ez a legfontosabb kérdés. Inkább az, hogy tudunk-e méltóképpen emléket állítani nekik.
A Városháza előtti parkban található emlékmű közadakozásból készült. A 2. világháború hősi halott katonáinak és polgári áldozatainak emlékműve, a Pieta. A sírhalom márványtábláira közel 1000 abonyi hősi halott és áldozat neve került.
A túlélők, a szerencsés visszatérők között volt az abonyi Czigler Ernő, Tóth Béla, Kovács Béla, Bárány Pál.
Tisztelt Emlékezők!
Végül, de nem utolsó sorban pedig itt vannak a veteránok egyre gyérülő sorai. Ezek a tisztességben megőszült öregek a hazugság és hálátlanság folytán mára már láthatatlanul belesimultak a magyar kisnyugdíjasok szürke tömegébe. Így sokukról nem is tudjuk, nem is tudhatjuk, hogy mivel is tartozna nekik a nemzet. Ők ilyenkor, január 12-én talán újra átélik a csatatér egykori borzalmait. Egy-egy könnycseppet morzsolnak el, gyertyát gyújtanak, vagy egy imát rebegnek elesett bajtársaikért.
Adassék végre tehát illő dicsősség, tisztelet és hála mindazoknak, akik vérük hullatásával áldoztak a kötelességteljesítés és a hazaszeretet oltárán. Higgyük és reménykedjünk, hogy az áldozatuk nem volt hiábavaló, mert vérükből egyszer majd új hajtás sarjad.
Isten óvja Magyarországot!
Korbély Csabáné igazgató
Ezt követően a Szent László Hadosztály Honvéd Hagyományőrző Egyesület parancsnokának és katonáinak vezetésével koszorúzás és tisztelgés következett az II. világháborús emlékműnél.
A koszorúzás teljes ideje alatt szólt az Emlékkert kicsiny lélekharangja az elesettek lelki üdvéért.
A Doni zászlót minden évben felváltva őrzi a katolikus és református gyülekezet. A református templom felújítása miatt több évig a katolikus templomban volt elhelyezve a zászló.
A református gyülekezet erőfeszítéseinek hála azonban elkészült a felújítás, így a zászló a katonák felvezetésével a református templom felé haladt. A templom kapujában Fábián Zoltán köszöntötte a betérőket. A gyönyörűen felújított templomban rövid beszédet mondott a nagytiszteletű úr és a plébános úr is, majd átvették megőrzésre a Doni zászlót.
Az ünnepség a Szózat közös eléneklésével és Petrucz György díszjelével ért véget.
Az alábbiakban Antalné Nagy Magdolna emlékező beszédét olvashatják:
Tisztelt honfitársaim!
Tisztelt abonyi emlékezők!
Nem örömünnep a mai nap. Egy olyan időszakra emlékezünk, amely sokáig a magyar történelem árnyékos oldalain nyilvántartott események sora volt, és ma is sok ezer magyar család személyes tragédiája.
66 éve, 1943. január 12-én kezdődött a második világháborúban a szovjet Vörös Hadsereg támadása a Don-kanyarban, amelynek során szinte teljesen megsemmisült a 200 ezer fős 2. hadsereg. 66 éve, 1943. január 12-e a magyar apokalipszis, a magyar végítélet kezdete, az azt követő néhány hét maga a végzet, a pusztulás.
Sokáig csak annyit írtak a történelemkönyvek, hogy a Don-kanyarban odaveszett szinte a teljes 2. magyar hadsereg. A rosszul fölszerelt, a kemény orosz télre fel nem készült és fel nem készített magyar katonák hatalmas túlerővel álltak szemben. Mintegy 140.000 ember pusztult el az ellenséges tűzben és az ennél is veszélyesebb orosz télben.
Azokról az emberekről, akik áldozataivá váltak ennek a pokolnak. Ma a magyar bakákra, a szegénylegényekre, a munkaszolgálatosokra, a megfosztottakra, a végelgyengülésben összeesettekre, a pergőtűzben odaveszettekre, az elcsigázott, kiéhezett emberi roncsokra, a félelemtől megőrültekre, a nyomtalanul eltűntekre, a soha nem azonosítottakra, a jeltelen sírba bekotortakra mondunk egy imát.
Nehéz érzékeltetni azt a helyzetet, ami azokban az időkben jellemezte az orosz földet a Don folyó mentén. Egy milánói orvosprofesszor visszaemlékezésében drámai módon tárja fel, mit is jelentett a tél a megvert, visszavonuló csapatok számára 1943. januárjában:
„Ember formájú kísérteteknek látták egymást a szétszórtan menetelő oszlopok, akiket csak a kétségbeesett akarat hajtott előre: meggörnyedve, sántikálva, bicegve, láztól és tetűtől gyötörve, ólomszínű, hullaszerű arccal, fuldokló lélegzettel. iszonyú volt, hogy érezték fizikai erejük összeomlását, miközben lélekben tovább akartak jutni. Mentek szembe a széllel, aggodalmasan beosztva végső erejüket.”
A 2. hadsereg egy éves keleti hadszíntéri tevékenységének tragédiába torkollása, hozzávetőleg 120 ezer hősi halált halt, megsebesült, vagy fogságba esett honvédjének, továbbá a megfagyottak és a munkaszolgálatosok elvesztése súlyos csapást jelentett a nemzetnek. A háborúba kényszerült országot, az első komolyabb véráldozat érte.
Ebben a helyzetben adta ki Jány Gusztáv vezérezredes, január 24-ei hadparancsát, amelynek csak néhány passzusát idézném, érzékeltetve egy tragédia elvakult megítélését:
„A 2. magyar hadsereg elvesztette becsületét, mert nem váltotta be azt, amit tőle mindenki joggal elvárhatott. ...becstelenség az a lelkeveszett, fejnélküli, gyáva menekülés, mit látnom kellett, miért most a szövetséges és az otthon mélységesen megvet bennünket. ...vegye tudomásul mindenki, hogy innen sem betegség, sem sebesülés, sem fagyással el nem engedek senkit. ....ott marad mindenki, míg meg nem gyógyul, vagy el nem pusztul. ...a rendet és a vasfegyelmet a legkeményebb kézzel, ha kell, a helyszínen való felkoncolással, de helyre kell állítani. ... Az élelem terén alapos korlátozások lesznek, ... aki a helyét elhagyta, örüljön, ha annyit kap, hogy éhen nem pusztul.
Vitéz Jány vezérezredes, hadseregparancsnok”
Nem volt elég az értelmetlen pusztulás, még a gyalázkodás is az áldozatok osztályrészévé vált. És itt áldozattá vált az is, aki túlélte a poklot. Egy háború akkor ér véget, ha minden elhunyt méltó helyen nyugszik, és minden hadifogoly visszatér. Az utolsónak hazatért magyar hadifogoly baka: Toma András 2000-ben, 55 évvel a háború befejezését követően tért vissza övéihez. Kettő és fél év adatott meg neki itthon. Bár a tömegsírok helyén egyre több a gondozott magyar haditemető, sokan még mindig jeltelenül bolyonganak odakünn. Az ő üdvükért is szólunk ma.
Megkérdezhetjük magunktól: Hősök voltak? .... Áldozatok? Talán már nem ez a legfontosabb kérdés. Inkább az, hogy tudunk-e méltóképpen emléket állítani nekik.
A Városháza előtti parkban található emlékmű közadakozásból készült. A 2. világháború hősi halott katonáinak és polgári áldozatainak emlékműve, a Pieta. A sírhalom márványtábláira közel 1000 abonyi hősi halott és áldozat neve került.
A túlélők, a szerencsés visszatérők között volt az abonyi Czigler Ernő, Tóth Béla, Kovács Béla, Bárány Pál.
Tisztelt Emlékezők!
Végül, de nem utolsó sorban pedig itt vannak a veteránok egyre gyérülő sorai. Ezek a tisztességben megőszült öregek a hazugság és hálátlanság folytán mára már láthatatlanul belesimultak a magyar kisnyugdíjasok szürke tömegébe. Így sokukról nem is tudjuk, nem is tudhatjuk, hogy mivel is tartozna nekik a nemzet. Ők ilyenkor, január 12-én talán újra átélik a csatatér egykori borzalmait. Egy-egy könnycseppet morzsolnak el, gyertyát gyújtanak, vagy egy imát rebegnek elesett bajtársaikért.
Adassék végre tehát illő dicsősség, tisztelet és hála mindazoknak, akik vérük hullatásával áldoztak a kötelességteljesítés és a hazaszeretet oltárán. Higgyük és reménykedjünk, hogy az áldozatuk nem volt hiábavaló, mert vérükből egyszer majd új hajtás sarjad.
Isten óvja Magyarországot!
Korbély Csabáné igazgató
0
